Nemzeti Összetartozás Napján megemlékezést tartottunk. Az emlékműsort Zombai Attila tanár úr készítette, közreműködött Illik Józsefné Margó tanárnő, Asztalos Anikó, Nyul Zoltán Bence, Szabó Sándor 7.a osztályos tanulók, valamint iskolánk kórusa, melyet Kiss Rózsa tanárnő vezet. Az alábbiakban a műsor gondolatait idézzük.
„ Elválaszthattak, de szét nem választhatnak – e gondolat szellemében iktatta törvénybe a június 4-i Nemzeti Összetartozás Napját 2010. május 31-én a magyar Országgyűlés. A trianoni békeszerződés történelmünk egyik legnagyobb sorstragédiája, de úgy gondolom, hogy a nemzeti összetartozás emléknapja nem gyásznap, még ha szomorú eseményhez is kapcsolódik!
Akkor lenne az, hogyha a határokon kívülre került elődeink a békediktátum igazságtalansága feletti elkeseredettség érzését nem tudták volna leküzdeni, ha nem lettek volna képesek erőt meríteni, új életet kezdeni, ha nem tudták volna kezelni azt, hogy nem mozdultak ugyan sehová, de mégis új táptalajba kell gyökeret engedve megkapaszkodni, új életet teremteni. De szerencsére ez nem így történt, hiszen a környező országok magyarsága, mégha kicsit megfogyva is, de meg tudott maradni magyarnak.
Trianon. Ez a szó a magyar fül számára az igazságtalanságot, az elkeseredettséget, és a tehetetlen szomorúságot jelképezi! Ugyanis ebben a kastélyban az első világháború végső lezárása során a győztes nyugat-európai nagyhatalmak a vesztesként kezelt Magyarországra kegyetlen és igazságtalan békét kényszerítettek! Diktátum volt inkább, mint szerződés, hiszen nem hatott semmiféle racionális érv a döntéshozókra. Az igazságra senki nem volt kíváncsi. Erőből hajtották végre a módosítás esélyének teljes kizárásával. Nem volt kímélet! Hiába kérte a halálos ágyán fekvő Ady az Üdvözlet a győzőnek c. versében:
„Ne tapossatok rajta nagyon,
Ne tiporjatok rajta nagyon,
Vér-vesztes, szegény, szép szívünkön,”
Végül 1920. június 4-én 10 órakor kimondatott az ítélet Magyarország keresztre feszítéséről. Magyarországot 1920-ban úgy csonkították meg, mint azt az embert, akinek kezét- lábát levágják. Elvették az ország területének 72%-át, Magyarország területe 325 ezer négyzetkilométerről 93 ezer négyzetkilométerre apadt. Minden körülöttünk lévő ország része- sült belőlünk, még az az Ausztria is kapott 4 ezer négyzetkilométert, aki ugyanúgy a vesztes oldalon állt, mint mi. Magyarország Fiume elvesztésével elszigetelődött egyetlen tengeri kikötőjétől. Elvesztette összes erdőterületét, ennek következtében faiparunk egyik napról a másikra eltűnt. A vasúthálózat 62%-a került a szomszédos országok birtokába, szinte lehetetlenné téve ezzel a maradék országban a közlekedést. Elvették útjaink több mint felét, a bányáink zöme mind odaveszett, alapanyag nélkül hagyva az ipart.
És elvesztettünk három millió 200 000 magyar honfitársunkat! Színtiszta magyar területek kerültek idegen kézbe. Az új határok családokat szakítottak szét, városokat vágtak ketté, a határon túlra került magyarok egyetlen nap alatt jutottak kisebbségi sorsra.
A békeszerződés igazságtalan volt, ám nem azért, mert a döntéshozók elcsatoltak zömében nemzetiségek által lakott, elszakadásra érett területeket, hanem azért, mert a határvonalak meghúzásakor nem vették figyelembe az etnikai elveket, sehol sem írtak ki népszavazást, ezáltal pedig az elcsatolt Felvidéken, Bácskában, Bácskában, Bánátban, Újvidéken és Erdélyben kisebbségi sorba taszítottak 3,2 millió magyart. A következő vers talán segít elképzelni, hogyan is élték meg az ottmaradottak ezt a kikényszerített változást.
Párizsban 1920. június 4-e verőfényes napsütéssel telt, míg Budapesten borongós, esős volt az idő, az emberek azt mondogatták egymásnak, még az ég is a magyarokkal gyászol. Zúgtak a harangok, az emberek feketébe öltöztek, gyászistenszteleteket tartottak. Az ország fájdalmát az sem enyhítette, hogy a győztes országok ismert politikusai közül is sokan igazságtalannak ítélték meg a Magyarországot sújtó döntést.
A kor magyarságára mintha rászakadt volna az égbolt, elképzelhetetlen sokkélmény lett úrrá mindenkin. Azt, hogy a kor embere, hogyan élte meg az ésszel szinte felfoghatatlant a minden történelemkönyvnél szemléletesebben tárják elénk a következő visszaemlékezések.
Egy korabeli tudósító például így írt:
„A budapesti templomokban megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat, és a borongós őszies levegőben tovahömpölygő szomorú hanghullámok a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették. […]
Ma tehát elszakították tőlünk a ragyogó magyar városokat: a kincses Kolozsvárt, a Rákócziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, az iparkodó Temesvárt, a vértanúk városát, Aradot és a többit mind, felnevelt, kedves gyermekeinket, a drága, szép magyar centrumokat. Ma hazátlanná tettek véreink közül sok millió hű és becsületes embert […] A város és az ország némán, méltóságteljesen , de komor daccal tüntetett az erőszakos béke ellen. Egész Budapest a gyásznap hatása alatt állott.”
Egy akkor 14 éves diák, Padányi Viktor így emlékezett vissza a pillanat lélekre gyakorolt hatására:
„Tíz órakor növénytan óra kezdődött és Kovách Demjén tanár úr magas, szikár alakja pontosan jelent meg az ajtóban, mint mindig. Felment a katedrára, beírta az osztálykönyvet, de nem kezdte el a feleltetést, mint szokta, hanem lehajtott fővel meredt maga elé egy hosszú percig… és akkor megkondultak a harangok.
Kovách Demjén tanár úr felállt, odament a térképtartóhoz, kivette a térképet, amelynek felső sarkában még ez a név állt: „A Magyar Szent Korona Országainak Politikai Térképe”, és felakasztotta a térképállványra.
Mi halálos csendben néztük a térképet és az előtte álló, szürkülő hajú cisztercita papot, amint feje egyre lejjebb esett a mellére és a kívülről behallatszó harangzúgás által még inkább kimélyített csendben inkább magának, mint nekünk, ennyit mondott: „Consummatum est” {Elvégeztetett}.
Ötvennégyen voltunk, ötvennégy tizennégy éves magyar fiú. A golgota utolsó szavai után nem bírtuk tovább, leborultunk a padokra és elkezdtünk sírni.
A trianoni békediktátum menekültek áradatát indította el a hazánktól elcsatolt területekről. Regisztrálások szerint 350 ezer, utólagos becslések szerint 400-450 ezer ember hagyta el szülőföldjét, otthonát, munkahelyét. A 20-as években, a csonka országban százezrek nyomorogtak.
A menekültek elsődleges és sokszor kizárólagos célpontja az "ország szíve", Budapest volt. A hirtelen bezúduló emberáradat elhelyezésére a főváros nem készült, nem is készülhetett fel. A legrosszabb helyzetbe közülük azonban azok a menekültek kerültek, akik pályaudvarokon vagonokban vagy lepusztult barakkvárosokban vártak a sorsukra. Minderről így számol be a korabeli szemtanú:
"Ha [vonattal] a Nyugati pályaudvar környékéről kiindulunk, már a Ferdinánd-híd lábánál láthatjuk a vagonlakókat. Némely vagonlakó rideg lakását úgy igyekszik lakályossá tenni, hogy függönyöket tesz az ajtó elé, mások meg az otthonukból elhozott karosszéket helyezik el a vagon közepére, amely most az ebédlőt pótolja. Ahogy a vonat halad, véges-végig minden állomáson újabb és újabb vagonlakókkal találkozunk, akik epedve várják az órát, hogy megszabaduljanak kínos-kellemetlen "nyári" lakásuktól."
„A hideg, fagyos télben olyan szellős lakásuk volt, amely megdermesztette a benne lakókat, és nagyon sok betegséget szereztek ebben az új otthonukban. A tavaszi változatos időjárás csak bántotta őket, mint a perzselő forró nyár. Elképzelni is rettenetes, hogy ezekben a forró, kánikulai napokban egyetlen deszkafal legyen a lakásuk válaszfala, vékony tetőzet a forró napsugár ellenzője. Mert így laktak és laknak immár hónapokon keresztül a jobb sorsra érdemes, lakásukból és talán szülőhelyüktől kiüldözött vagonlakók.”
Fájdalmas, lélekterhelő ez a visszaemlékezés. Hogy akkor mégis miért fontos évről évre megidéznünk Trianont? Leginkább azért, mert jogunk van az emlékezéshez. Kötelességünk pedig az, hogy beszéljünk az igazságról. Hogy nem kell foglalkozni már a múlttal? Hogy nem kell visszafelé tekinteni? Talán van benne igazság. De az is igaz, hogy a múlt az életünk része, ami kihat a mindennapjainkra. Tisztában kell lennünk a múltunkkal, hogy tisztán lássuk a jelent.
És hogy mit is ünnepelünk akkor ma? A Nemzeti Összetartozás Napján azt ünnepeljük, hogy 14 millióan vagyunk szerte a világban, és mindenkinek megdobban a szíve a Magyar Himnusz, egy magyar sportsiker vagy egy gyönyörű népdal hallatán.
Azt ünnepeljük, hogy ha bármely honfitársunk nagyot alkot valahol a világban, büszkén mondjuk: ő is magyar!
Azt ünnepeljük, hogy bárhol járunk külföldön, és meghalljuk a magyar szót, felkapjuk a fejünket és melegség támad szívünkben: nahát hazai szavak!
Azt ünnepeljük, hogy határoktól, korlátoktól függetlenül van közös múltunk, vannak erős gyökereink, amibe kapaszkodhatunk, van közös jelenünk, és még fontosabb: van jövőnk! Itt Európa közepén a múltunkra alapozva, a jelenünkben megerősödve - van jövőnk. Nekünk magyaroknak.”
